XXI/4. A rézpántos fadoboz — Bársonytáska és mechanika

– Egy bársonytáska ritkán ketyeg önszántából, kivéve, ha az ember óraművet rejt bele, vagy túlságosan élénk a fantáziája – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben tekintete a zaklatott új utas reszkető kezére tévedt.
– De uram! – méltatlankodott a férfi, és még szorosabban magához ölelte a sötét bársonyborítású kistáskát. – Esküszöm, hogy a válaszfal mögött hagyott rézpántos fadobozból pontosan ugyanez a ritmikus hang hallatszik! Mintha a két tárgy egymással próbálna feleselni az éjszakában!
– A szimfónia ritka erény a vasúti kocsikban – jegyezte meg az elegáns hölgy, miközben finom gesztussal igazította meg csipkekendőjét. – Bár én még mindig úgy vélem, egy úriember nem hordoz magával ketyegő hóbortokat, hacsak nem akarja szándékosan felkelteni a szomszédai figyelmét.
Laurent kalauz óvatosan rálépett a puha szőnyegre, és szakértő tekintettel hajolt közelebb a válaszfalhoz.
– Ha szabad megjegyeznem, a sárgaréz pántok a szomszéd fülke fadobozán valóban szokatlanul súlyosak. Amikor az úr átemelte a küszöbön, a szerkezet megreccsent, de nem a fától, hanem a benne lévő nehéz fém alkatrészektől.
– Nem a doboz súlya a döntő, kalauz úr, hanem az az indíték, amit a ketyegés elfedni hivatott – válaszolta Vaneau hűvös eleganciával. Lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással kinyitotta, majd kimérten végigmérte a társaságot. – Pontosan tizenkét perc múlva Orival állomásra érkezünk.
– És addig kénytelenek vagyunk ezt a rejtélyes ketyegést hallgatni? – kérdezte fojtott hangon a zaklatott utas.
– A félelem mindig gyorsabban ketyeg, mint bármelyik rugós szerkezet, uram – felelte Vaneau, és elégedetten zárta vissza az óra fedelét.