XXI/3. A rézpántos fadoboz — Zörejek a válaszfal mögött

– Ha a nehéz tárgyak csúsztatása nemzetközi sportág lenne, újdonsült szomszédunk kétségkívül olimpiai bajnoki esélyekkel indulna – jegyezte meg Laurent kalauz, miközben fülét óvatosan a válaszfalhoz szorította.
– A diszkréció hiánya ritkán párosul bűnös szándékkal, kalauz úr – felelte Émile Vaneau, és kényelmesen visszadőlt a plüssülésen. – A valódi gonosztevők meglehetősen halkan dolgoznak. Aki ennyire látványosan csörömpöl egy rézpántos fadobozzal az éjszaka közepén, az vagy nagyon kétségbeesett, vagy egyszerűen rendetlen.
– Esetleg mindkettő – szólt közbe az elegáns hölgy, miközben finom gesztussal igazította meg csipkekendőjét. – Bár én még mindig a kalapja alapján ítélem meg az embereket. Egy ilyen pompás kalap tulajdonosa nem rejtegethet semmi törvénytelent... legfeljebb valami rendkívül kínosat.
A szomszédos fülke ajtója e pillanatban halk nyikorgással résnyire nyílt. A zaklatott új utas lesett ki a folyosóra, szorosan magához ölelve a sötét bársonyborítású kistáskáját, miközben a fülkében hagyott nehéz fadoboz fedele éles, fémmentes koccanással záródott le.
– Önök is hallották azt a furcsa, ritmikus kattogást? – kérdezte fojtott, rekedtes hangon a férfi, tekintete zavartan ugrált Vaneau és a kalauz között.
– A vonat kerekének üteme csodákra képes a megfáradt idegrendszerrel, uram – válaszolta Vaneau hűvös eleganciával. – Ám ha a doboza ketyeg, javaslom, hogy a következő megállónál inkább egy órásmestert keressen meg, ne a jegyvizsgálót.