XXI/2. A rézpántos fadoboz — Halk zörejek a szomszédból

– Rendkívül szokatlan hangzása volt annak a zárnak – jegyezte meg Laurent kalauz, miközben gyanakvóan pillantott a szomszédos fülke csukott ajtajára. – Ugye nem gondolja, Monsieur Vaneau, hogy ismét egy szerkezet ketyeg a folyosónkon?
– A kétségbeesésnek megvan az a sajátságos tulajdonsága, hogy ritkán utazik puszta kézzel – válaszolta Émile Vaneau, és kényelmesen igazította meg a mandzsettáját. – A doboz súlya alapján a tartalom vagy rendkívül értékes, vagy meglehetősen veszélyes. A kettő közötti különbséget rendszerint a tulajdonos idegállapota jelzi.
– És ez az úriember kifejezetten zaklatottnak tűnt – szólt közbe az elegáns hölgy, miközben selyemlegyezőjét finoman összecsukta. – Ha engem kérdeznek, a szeme sem állt jól. Bár a kalapja kétségkívül párizsi szabású volt.
– A jó ízlés sajnálatos módon nem mentesít a gyanú alól, Madame – felelte szelíden Vaneau. – De ne ítélkezzünk elhamarkodottan. Egy rézpántos fadoboz önmagában még nem bűncselekmény, csupán egy zárt térbe kényszerített kíváncsiság.
A szomszéd fülkéből ekkor tompa, ritmikus koccanások sora hallatszott, mintha valaki nehéz tárgyakat tologatna a szőnyegen, majd egy halk, fémmentes csikordulás követte a zajt.
– Úgy tűnik, újdonsült szomszédunk még nem találta meg a legmegfelelőbb helyet a titkainak – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal.