XXI/1. A rézpántos fadoboz — Zavaros léptek a folyosón

Az Intercontinental Express ütemes kattogással gyorsult fel, maga mögött hagyva Belcastel ködbe vesző lámpáit. A sötét köpenyes utas elvezetése után a VIP hálókocsi folyosójára végre visszatért a megszokott rend.
– Nos, úgy vélem, a púdertáskája most már valóban mentes minden komolyabb veszélytől, Madame – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben gomblyukába igazította a krémszínű szegfűt.
– Soha nem hittem volna, hogy egy ketyegő piperetáska mögött diplomáciai összeesküvés lapul – sóhajtott fel az elegáns hölgy, s megkönnyebbülten simította végig a kesztyűjét. – Ön lenyűgözően nyugodt maradt.
– A pánik csupán felesleges időpocsékolás – felelte szelíden a fődetektív. – A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek, de mindig tiszteletben tartják a logikát.
Laurent kalauz megkönnyebbülten megtörölte homlokát, s elégedetten zsebre tette sípját. – A hatóságok rendkívül hálásak voltak, Monsieur Vaneau. Azt hiszem, a Saint-Mireux felé vezető úton végre békés éjszakánk lesz.
Ugyanabban a pillanatban a folyosó felől éles, fémes koppanás hallatszott. Az újonnan felszállt, zaklatott úriember szerencsétlenül megbillent, s a sárgaréz pántokkal lezárt, nehéz fadobozt alig bírta megtartani. Ahogy elhaladt mellettük, a doboz belsejéből finom, csikorgó kattanás szűrődött ki. Sűrű bocsánatkérések közepette sietett be a szomszédos fülkébe.
Émile Vaneau végigkísérte tekintetével a férfit, majd halk, száraz mosollyal a kalauzra nézett. – Úgy tűnik, Laurent, a békés éjszaka lehetősége egyelőre csupán elméleti feltételezés marad.