XX/6. A lakatolt púdertáska — Sárgaréz kattanások és elméleti percek

– Ha megengedi, madame, a logika szabályai szerint a kísérője két okból nem tért még vissza – szólalt meg Monsieur Vaneau, miközben finoman megtapogatta a bársonytáska nehéz, sárgaréz szegélyét. – Az egyik, hogy elvétette a fülkeszámot a sötétedő folyosón. A másik pedig az, hogy esze ágában sem volt visszatérni.
– Ez képtelenség! – háborodott fel az elegáns hölgy, bár a kezében remegő táska halk, ütemes kattogása nem sok erőt adott a tiltakozásának. – Ő egy igazi úriember!
– Egy úriember, aki egy mechanikus óraművel nehezített púdertáskát bíz egy hölgyre, meglehetősen sajátos előzékenységgel bír – jegyezte meg a detektív száraz mosollyal. – Laurent, mondja csak, hány percnyire vagyunk a következő megállótól?
– Nagyjából tíz percre, Monsieur Vaneau – felelte a kalauz, miközben aggódva pillantott az ablakon túl elsuhanó éjszakai tájra. – De ha ez a retikül ötszáz méteren belül óraszerkezetként viselkedik, én személy szerint jobb szeretném, ha a kalauzfülkében várhatnám meg Saint-Mireux-t.
– Ne aggódjon, Laurent – csillapította Vaneau. – Ez a szerkezet nem rombolásra készült, hanem figyelemelterelésre. A kérdés csupán az, hogy mire kellene figyelnie a kocsiban tartózkodóknak, miközben mindannyian ezt a bájos kis táskát hallgatjuk?
Az elegáns hölgy elsápadt, és önkéntelenül is szorosabban magához ölelte a gyanús poggyászt.