XX/5. A lakatolt púdertáska — Hűvös elegancia és számlálható percek

– Egy családi emlék, amely ketyeg és két kilogrammot nyom, valóban lenyűgöző örökség, madame – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben szelíd kíváncsisággal figyelte a bársonytáska sárgaréz zárját. – A nagyszülei nyilvánvalóan nagy gondot fordítottak a pontos időre és a megfelelő súlyzásra.
– Ne ironizáljon, uram! – csattant fel az elegáns hölgy, de a hangja megbicsaklott, ahogy a táska belsejéből ismét kibocsátott egy halk, éles kattanást. – A kísérőm bármelyik pillanatban megérkezhet a kulccsal!
– Bármelyik pillanatban? – vonta fel a szemöldökét Laurent kalauz, s idegesen a folyosó sötétedő vége felé pillantott. – Még néhány perc, és elérjük Saint-Loup állomást. A szomszédos VIP kocsiban viszont egyetlen lélek sem tartózkodik, aki kulcsgyűjteménnyel a kezében rohanna Ön felé.
– A kulcsok meglehetősen hűtlen tárgyak, Laurent – csillapította a kalauzt Vaneau. – Hajlamosak a legrosszabb pillanatban elhagyni a zsebeket. Ugyanakkor a mechanika, ami ebben a retikülben dolgozik, meglepően fegyelmezett. Ketyegése egyenletes, mint egy finom svájci gátszerkezet.
– Tehááát... nem fogunk felrobbanni? – kérdezte Laurent, s óvatosan egy fél lépést hátrált.
– A robbanóanyagok ritkán igényelnek ilyen gondos polírozást a rézpántokon – felelte Vaneau száraz mosollyal. – Inkább úgy tűnik, mintha valami értékeset próbálnának megvédeni a túl korai megtekintéstől. Mondja, madame, a kísérője szokása-e a púdertáskákat rugós zárszerkezettel biztosítani?
– Én... én semmit sem tudok a szerkezetről! – hebegte a hölgy, s a fülkeajtargetőnek hátrált. – Ő adta a kezembe, mielőtt felszálltunk volna!
– És Ön természetesen kérdések nélkül átvette – bólintott a detektív. – Az udvariasság szép erény, de a vasúton néha rendkívül nehéz csomagokat eredményez.