XX/4. A lakatolt púdertáska — Súlyos titkok és éjszakai ritmus

– De hát ketyeg, Monsieur Vaneau! – suttogta Laurent kalauz, miközben a lámpása fénysugara idegesen ugrált a linóleumon. – És nehéz! Egy púdertáskának nem kellene lehúznia a hölgy csuklóját!
– A szépségért meg kell szenvedni, Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau, s egy lépéssel közelebb lépett a megrémült utashoz. – Bár elismerem, a finom arcpúder ritkán nyom többet két kilogramm tömör sárgaréznél.
– Ez... ez családi emlék! – szipogta az elegáns hölgy, s még szorosabban magához ölelte a bársonybevonatú retikült. – Nem nyúlhat hozzá senki! A kísérőm... őnála van a kulcs. Csupán elvétette a menetrendet.
– Vagy a kalauz úr egyenruhájának szigorúságát értékelte alul – jegyezte meg a detektív. – Mondja, madame, a kísérője szokása-e óramű pontossággal lemaradni a csatlakozásokról, miközben a púdertáskája önmagától számolja a perceket?
– Ne... ne gúnyoljon! – hebegte a hölgy, hátrálva egy lépést. – A táska nem veszélyes!
– Én sem állítottam, hogy az – felelte Vaneau szelíden. – A ketyegés csupán azt jelzi, hogy a belsejében valami nagyon szeretne kiszabadulni. Vagy épp ellenkezőleg: nagyon vigyáznak arra, hogy bent maradjon.
Laurent megtörölte az izzadó homlokát.
– Monsieur... nemsokára elérjük Mireaux-Valois megállót. A helyi állomásfőnök rendkívül kínosnak tartaná, ha... nos, ha a VIP kocsi váratlanul darabjaira hullana.
– Biztosíthatom, Laurent, a szerelvényünk messze ellenállóbb a hölgyek szépítkezési kellékeinél – mosolyodott el halkan Vaneau, bár tekintete nem tévesztette szem elől a retikül apró zárját.