XVIII/7. A selyemmasnis dobozok — A finom mechanika ritmusa

Vaneau elővett a zsebéből egy apró, rézfoglalatú nagyítót, és anélkül, hogy a dobozokhoz ért volna, közelebb hajolt a legfelső kék selyemmasnihoz.
– Figyeljék csak meg – mutatott a szalag sima felületére. – Ez a sziszegés nem kémiai reakció, hanem levegő kiáramlása egy pneumatikus rugóból. Hacsak a kisasszony nem egy rendkívül túlméretezett svájci zenedobozt vagy kalaptűt számláló automata szerkezetet utaztat, nincs miért aggódniuk.
– Egy automata kalaptűt?! – hüledezett Herr Lindner, és még közelebb lapult a fülke falához. – És ha az a tüskés szerkezet elszabadul?
– A mechanikus szerkezetek ritkán szabadulnak el, Lindner úr. Legfeljebb lejárnak, és akkor végre csönd lesz – jegyezte meg Vaneau szárazon.
A fátyolos hölgy megkönnyebbülten, de még mindig feszülten sóhajtott fel a sötét selyem mögött.
– Valóban... csupán egy nagyon ritka, óraműves kalapdoboz-kollekcióról van szó – suttogta. – Apám hagyatéka.
– És a ketyegés? – akadékoskodott báró Kray. – A saját fülemmel hallom a másodpercek számlálását!
– A pontosság erény, báró úr – fordult felé Vaneau egy halvány mosollyal. – Kiváltképp a vasúton, ahol a menetrendet is ahhoz igazítják.
Laurent kalauz hüvelykujját a gomblyukába akasztotta, miközben gyanakvón méregette a tornyosuló papírdobozokat.
– Akárhogy is, a dobozok mérete meghaladja a megengedett kézipoggyász keretet.
– Természetesen – bólintott a fődetektív. – Ám a feszültséget nem a centiméterek keltik, hanem a képzeletünk.