XVII/6. A lakkozott doboz zára — A látható ujjlenyomat és a halk kattanás

Monsieur Vaneau egykedvűen lépett egyet előre, tekintetével átkarolva a megszeppent társaságot.
– Úgy vélem, a rejtett rugó kioldásához nem szerszám kellett, csupán némi hidegvér és egy csöppnyi kölni – jegyezte meg halkan. – Ugye, uram?
A sötét köpenyes utas nyelt egyet, majd halkan megszólalt:
– Ön képtelenségeket beszél! Csupán a huzat miatt húzódtam félre!
– A huzat ritkán hagy bergamottillatú ujjlenyomatot a lakkozott fán – fűzte hozzá Herr Lindner, miközben gyanakvóan méregette szomszédját. – Különben is, mit keresett a hetes fülke előtt a zárási kísérlet pillanatában?
– Uraim, kérem, ne feledkezzünk meg a teáról sem – szúrta közbe Laurent kalauz, még mindig a tálcát egyensúlyozva. – A gőz mindjárt elillan, és velem együtt a bizonyíték is kihűl!
Vaneau ekkor elővette régi ezüst zsebóráját, egyetlen halk kattanással kipattintotta a fedelét, majd kimért nyugalommal a számlapra pillantott.
– Pontosan hét perc múlva Chantraine állomásra érkezünk – mondta halkan. – És ott a helyi hatóságok örömmel megvizsgálják majd, hogy a doboz rugóját kiakasztó rézcsapon miért éppen a maga köpenyének finom selyemszálai akadtak fent.
– Ez felháborító! – horkant fel Kray báró. – Maga szerint ez a flótás lett volna a mesterkedés kitervelője?
– Nem kitervelője, báró úr – felelte szelíden Vaneau. – Csupán a végrehajtója. A megrendelő ugyanis még mindig ott ül a fülkéjében, és azt hiszi, az idő neki dolgozik.