XVII/5. A lakkozott doboz zára — A kihűlt bergamott és a rejtett rugó

Kray báró felhorkant, és gyanakvóan kihúzta magát a hálókocsi keskeny folyosóján.
– A sárgaréz csapot? Azt akarja mondani, Monsieur Vaneau, hogy valaki szándékosan akadályozta meg a doboz kinyitását?
– Nem a kinyitást akadályozta meg, báró úr, hanem a bezáródást késleltette – igazította ki szelíden az ősz hajú úriember, miközben tekintete a mahagóni felület finom csiszolásán pihent. – A csap csupán kitámasztotta a rugós reteszt, míg a szerelvény át nem haladt az utolsó váltón.
– Hát ez felháborító! – méltatlankodott Herr Lindner, és óvatosan összedörzsölte a kezét. – Tehát valaki az idővel játszadozik ebben a fülkében?
– Az idővel senki sem játszhat büntetlenül – felelte halkan Vaneau, majd lassan előhúzta mellényzsebéből a jól ismert ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással pattintotta ki a fedelét, és kimért nyugalommal pillantott a számlapra. – Különösen nem akkor, ha pontosan tizenkét perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk.
– És a bergamott teám? – kérdezte kétségbeesetten Laurent kalauz, még mindig a gőzölgő edényt szorongatva.
– A tea, kedves Laurent, a leghasznosabb bizonyítékunk – mosolyodott el szárazon Vaneau. – A lecsapódó pára ugyanis kiválóan kirajzolja a friss ujjlenyomatokat a lakkrétegen. Nem igaz, uraim?
A sötét köpenyes utas ekkor önkéntelenül a háta mögé rejtette a kezét, és egyetlen lélegzetvételnyi szünet támadt a folyosón.