XVII/3. A lakkozott doboz zára — A sárgaréz csap és a halk suttogás

A VIP hálókocsi keskeny folyosóján a feszültséget szinte vágni lehetett. Baron Kray ingerülten megigazította a gallérját, miközben gyanakvóan méregette Laurent kalauzt.
– Ha a zár magától kattant be, az azt jelenti, hogy valaki a fülkében rejtőzik! – sziszegte a báró fojtott hangon. – Vagy a doboz maga ördögi szerkezet!
– Kérem, báró úr, ne rémisztgesse a társaságot! – felelte szaporán Laurent kalauz, miközben a teáskannát szinte pajzsként tartotta maga elé. – A hetes fülke ajtaját én magam zártam be a legutóbbi kanyarnál!
– A mechanika ritkán folyamodik ördögi segítségért, ha egy sima acélrugó is megteszi – jegyezte meg Émile Vaneau végtelenül hűvös, kimért hangon. Ha a helyzet sürgetővé vált, ő mindig annál komótosabban mérlegelt.
– Ön ezt tréfának tekinti, Monsieur Vaneau?! – csattant fel a sötét köpenyes utas, miközben reszkető kézzel az ajtófélfának támaszkodott. – Valaki megérintette a vállamat a sötétben!
– A huzat és a feszült képzelet rendkívül hatékony szövetséget tud alkotni – válaszolta Vaneau szelíden. Odalépett az asztalhoz, és megvizsgálta a lakkozott fadobozt. – Nézzék csak ezt az apró sárgaréz karcolást. A zár nem magától záródott be... hanem pontosan úgy tervezték, hogy a szerelvény rázkódására rákattanjon.
– Akkor miért éppen most? – kérdezte Kray báró halványuló hangon.
– Mert valaki nagyon szerette volna, ha most mindannyian erre figyelünk – felelte Vaneau, s tekintete a folyosó sötétedő sarka felé tévedt.