XVII/2. A lakkozott doboz zára — Feszült suttogás a folyosón

A sötét köpenyes utas reszkető kézzel mutatott a hetes fülke félhomályba burkolózó ajtója felé.
– Csak... csak egy furcsa fémes kattanást hallottam – suttogta, miközben idegesen megköszörülte a torkát. – A zár önmagától elfordult.
Baron Kray gyanakvóan pillantott Laurent kalauzra, s a szivarját feszülten a hamutál széléhez ütögette.
– Önműködő zárak egy mozgó vonaton? Ez teljesen képtelenség! – horkant fel a báró, bár a hangja érezhetően megremekelt. – Biztosan valaki besurrant!
– A mechanika néha meglepően önálló életre kel, báró úr – jegyezte meg Émile Vaneau szelíden, miközben kimérten a hetes fülke ajtajához lépett. – Volt kulcs abban a lakkozott dobozban?
– Nem! Vagyis... nem tudom – dadogta a sötét köpenyes férfi, s az ajtófélfának támaszkodott. – A doboz az imént még a kabátom alatt pihent. Aztán hirtelen... valaki mintha megérintette volna a vállamat a sötétben.
Laurent kalauz nyelt egy nagyot, tálcáját szorosan a mellkasához szorítva.
– Senki sem haladt át a VIP folyosón, Monsieur Vaneau. Én végig itt álltam a teáskannával!
– Mégis, a lakkozott fadoboz most ott fekszik az asztalon, s a fedele le van zárva – intett a nyitott ajtón át Vaneau. Tekintete a sárgaréz zárszerkezet apró, friss karcolására tévedt. – Úgy tűnik, az éjszaka nem a doboz eltűnésével, hanem a lezárásával tartogat fejtörőt.