XVII/1. A lakkozott fadoboz — Hűvös éjszakai szellő

A szerelvény komótosan kigördült Clairvaux állomásról, maguk mögött hagyva a peron sárgás lámpafényét. Baron Kray elégedetten dőlt hátra a bársonyfotelben, majd szivarjára gyújtva Monsieur Vaneau-ra nézett.
– Meg kell hagyni, fődetektív úr, mesteri húzás volt. Lindner! Ki gondolta volna? Éveken át hamisítani... Én pedig gyanús voltam a fél társaságnak!
– A gyanú olyan, mint a huzat, báró – felelte Vaneau szelíden, miközben lassú mozdulattal elrakta az ezüst zsebóráját. – A legváratlanabb résekben támad fel, és rendszerint az fázik meg tőle, aki a legkevesebbet tehet róla.
Laurent kalauz lépett a VIP szalonba, tálcáján gőzölgő teáskannával. Kimérten tölteni kezdett, miközben halk, összeesküvői hangon megszólalt:
– Az új utas a hetes fülkében rendezkedett be, Monsieur Vaneau. Megglehetősen szűkszavú úriember... A hóna alatt lévő lakkozott fadobozt el sem engedte, míg a jegyét ellenőriztem.
– Csak nem egy újabb szivardoboz? – horkant fel Baron Kray. – Remélem, abban már nincs fenyőgyanta!
– A sors ritkán ismétli önmagát ilyen pontossággal – jegyezte meg Vaneau egy halvány mosoly kíséretében. – Bár az óvatosság mértéke néha többet árul el a tulajdonosáról, mint maga a csomag.
Ekkor a folyosó felől tompa, fémes koppanás hallatszott, amit fojtott kiáltás követett. Az új, sötét köpenyes utas lépett ki a hetes fülkéből — a doboz nélkül, és láthatóan sápadtan.
– Elnézést... – dadogta, a kalauz felé fordulva. – Valami nincs rendben a zárral.
Vaneau lassan felállt, s végigsimított zakója hajtókáján.
– Úgy tűnik, Elberen felé haladva az éjszaka még tartogat néhány nyitott kérdést.