XVI/6. A mahagóni szivardoboz — A finom gyantaillat és a hajlított rézkulcs

A szerelvény lassan gördült át Valcreuse világosban úszó peronja mellett, majd a kerekek ütemes zakatolása újra felvette a jól ismert ritmust a sötét éjszakában. Laurent kalauz halk léptekkel tért vissza a VIP szalonba, kezében egy keskeny ezüsttálcával, amelyen a hatos fülke utasának üres teáscsészéje pihent.
– A kéziratgyűjtő úr valóban felette feszültnek tűnik – jelentette ki a kalauz alázatosan, miközben a tálcát a tálalóasztalra helyezte. – Azt tudakolta, mikor érkezünk a következő állomásra, s még a teáját sem fejezte be.
Baron Kray türelmetlenül megköszörülte a torkát, és szorosan az asztal szélébe kapaszkodott. – Akkor mire várunk még? Menjünk oda, és követeljük vissza a műtárgyamat! Ha valóban ő használta a fenyőgyantás pecsétviaszt, a bizonyíték ott lapul a táskájában!
– A sietség ritkán szül jó tanúvallomást, báró úr – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben finoman megérintette a szivardoboz szélén húzódó hajszálvékony rekeszt. – Ha túl korán mutatjuk meg a lapjainkat, az elkövetőnek még lesz ideje megszabadulni attól a hajlított rézkulcstól, amelynek lenyomata olyan tisztán kirajzolódik a bársony belső falán.
Herr Lindner közelebb hajolt, és pápaszemét áttörölve figyelte a detektív mozdulatait. – Egy rézkulcs? Ön szerint a doboz rejtett zárszerkezetét nem is a látható gombbal hozták működésbe?
– A látható gombok csupán a gyanútlan szemek szórakoztatására szolgálnak – felelte Vaneau egy halk, száraz mosoly kíséretében. – A tettes kiválóan értett a mechanikához, de a finom gyantaillat, amely a kulcs szárán maradt, nem tüntethető el egyetlen mozdulattal. Csupán ki kell várnunk, amíg a gyümölcs magától érik be.
A vonat lágyan ringatózva száguldott tovább Saint-Mireux irányába. Vaneau elégedett nyugalommal hajolt hátra, míg a szalonban tartózkodók feszülten várták a következő lépést.