XVI/5. A mahagóni szivardoboz — A sötétvörös pecsétviasz és a rejtett üreg

Az Intercontinental Express éjszakai sötétségben száguldott Beaucastel irányába. A VIP szalon elegáns faborítású falai között csupán a sínek egyenletes zakatolása és a résztvevők halk lélegzetvétele törte meg a csendet. Émile Vaneau óvatosan megforgatta ujjai között a mahagóni szivardoboz fedelét, majd a sarkában megbújó, parányi sötétvörös nyomra mutatott.
– Ön szerint tehát valaki szándékosan használt pecsétviaszt a belső rekesz rögzítésére? – kérdezte Baron Kray, miközben homlokát ráncolva hajolt a tárgy fölé. – Ez felháborító! Azt akarja állítani, hogy a gyűjteményem hiányzó darabja még mindig itt van a vonaton, csak egy hamis bélés mögé rejtve?
– Csupán azt állítom, báró úr, hogy a tettes rendkívül alapos munkát végzett, ám a sietség mindig hagy maga után egy apró névjegyet – felelte Vaneau megszokott, kimért hangján. – A pecsétviasz állaga és finom illata nem közönséges irodai készletre vall. Különleges, fenyőgyantával kevert keverék, amelyet leginkább a ritka műtárgyak és antik könyvek restaurálásánál alkalmaznak.
Herr Lindner azonnal felnézett a jegyzetfüzetéből, és pápaszemét igazgatva közbeszólt. – Ha jól sejtem, a hatos fülkében utazó úriember éppen antik kéziratok gyűjtőjeként mutatkozott be a felszálláskor. Vagy ez csupán véletlen egybeesés lenne?
– A véletleneknek megvan az a kedves szokásuk, hogy szeretnek csoportosan felbukkanni, amikor a legkevésbé számítunk rájuk – jegyezte meg Vaneau egy halvány mosoly kíséretében. – De ne siessünk elhamarkodott ítéletet mondani. A tények szeretik, ha türelmesen megvárják a maguk idejét.
Laurent kalauz óvatosan, szinte áhítattal vette át a megvizsgált dobozt, hogy a kisasztalra helyezze. A szerelvény ebben a pillanatban enyhén megdőlt egy széles kanyarban, s a pálya melletti jelzőfények elsuhanó árnyéka jelzésértékűen mutatta, hogy a vonat már Valcreuse állomása felé közeledik. Vaneau kényelmesen hátradőlt a bársonyfotelben, s elégedett nyugalommal figyelte az ablakon túli éjszakát.