XVI/4. A mahagóni szivardoboz — Az elrejtett rézpánt és a néma tanú

A szerelvény zökkenőmentesen lassult le, s Pontaubert apró, fáklyákkal megvilágított peronja mellett állt meg. Laurent kalauz láthatóan megkönnyebbült Vaneau szavai hallatán, bár a homlokáról gyöngyöző verejtéket még szorgalmasan törölgette hímzett zsebkendőjével. Baron Kray viszont egyáltalán nem tűnt megnyugodottnak.
– Ha a csere a felszállás előtt történt, az azt jelenti, hogy valaki a saját szalonomban férkőzött a gyűjteményemhez – morogta a báró, s komor tekintetével most a nehéz mahagóni dobozt méregette. – Ez képtelenség. A doboz az utolsó pillanatig az én személyes felügyeletem alatt állt.
– A képtelenségeknek megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, báró úr, hogy rendkívül ragaszkodnak a valósághoz – jegyezte meg halkan Émile Vaneau, miközben vékony mutatóujjával végigsimította a doboz belső peremét. – Nézze csak meg ezt a parányi pecsétviasz-maradványt a sarokban. Sötétvörös, s bár apró, a szaga elárulja, hogy nem dohánykonzerválásra használták.
Herr Lindner közelebb lépett, feljebb tolta pápaszemét, s a jegyzetfüzetébe újabb sorokat firkált. – Vagyis a szivardoboz eredetileg nem is szivarokat, de még csak nem is ezt az acélhengert rejtette – állapította meg kimérten. – A tettesnek nem csupán hozzáférése volt a tárgyhoz, de pontosan tudta, mekkora súlyt kell behelyeznie, hogy Ön ne gyanakodjon a kézipoggyász emelésekor.
– Pontosan – bólintott Vaneau. – A félrevezetés akkor a legsikeresebb, ha az áldozat maga segít fenntartani az illúziót. Ön éppen azért nem gyanakodott, mert a doboz súlya tökéletesen egyezett az eredeti tartaloméval.
Kint az állomási lámpák lassan elmaradtak a sötétben, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Pontaubert-t, s a nyílt pálya felé gyorsított, Beaucastel irányába. Vaneau óvatosan lehajtotta a mahagóni doboz fedelét, s elégedett csendben figyelte a sínek egyenletes, megnyugtató zakatolását.