XVI/3. A mahagóni szivardoboz — A finom sárgarézpor és a téves gyanú

Baron Kray karba tett kézzel, szikrázó tekintettel mérte végig a szalonban tartózkodókat. A nehéz acélhenger most az asztal közepén pihent, tökéletesen kitöltve a bársonyfészek helyét. Herr Lindner, a szomszédos fülke precíz és örökké jegyzetelő utasa, gondosan áttörölte pápaszemét, mielőtt halk, de határozott hangon megjegyezte volna: nyilvánvaló, hogy a lopást a saint-valéry-i megálló alatt követték el, kihasználva a kalauz figyelmetlenségét.
– A zár sértetlennek tűnik, de egy hozzáértő kéz másodpercek alatt kinyitja az ilyen finom szerkezeteket – jelentette ki a báró, miközben Laurent felé bökött a mutatóujjával. – Maga az egyetlen, akinek kulcsa van a VIP kocsi folyosójához, kalauz. Ne próbálja meg elhitetni velem, hogy egy idegen csak úgy átsétált a zárt ajtókon!
Laurent arca elfehéredett, de mielőtt válaszolhatott volna, Émile Vaneau halkan elmosolyodott. Kényelmesen hátradőlt a plüssfotelben, s ujjait finoman összeérintette.
– A feltevés valóban kézenfekvő, báró úr – mondta Vaneau, hangjában a megszokott, kimért eleganciával. – Csupán az a bökkenő vele, hogy a rossz irányba tereli a figyelmünket. Egy feltört zár mindig hagyna némi fémreszeléket a nyílás körül. Itt azonban a sárgarézpor nem a kulcslyuknál, hanem a doboz hátsó pántjának apró mélyedésében gyűlt össze.
– És az mit bizonyítana? – csattant fel Kray, ám a hangjában már bizonytalanság bujkált.
– Azt, hogy a dobozt nem az utazás alatt, hirtelen felindulásból nyitották ki – felelte Vaneau, miközben tekintete a sötét ablaküvegre tévedt. – A pántokat nemrégiben olajozták meg, s a finom por még a száradás előtt tapadt rájuk. A tartalom kicserélése jóval azelőtt megtörtént, hogy Ön felszállt volna erre a vonatra. Csupán valaki gondoskodott róla, hogy Ön csak most vegye észre.
Kint a sínek zakatolása ritmust váltott, jelezve, hogy a szerelvény lassan elhagyja a nyílt pályát, s a következő állomás, Pontaubert fényei felé közeledik.