XVI/7. A mahagóni szivardoboz — Az elcsúszott szaténbélés és a megkötött gyanta

A szerelvény egyenletes ritmusban száguldott a sötétségbe burkolózó fenyvesek között, miközben Saint-Mireux állomása lassan elmaradt a hátuk mögött. A VIP kocsi szalonjában uralkodó csendet csak a kerekek halk kattogása és Baron Kray türelmetlen lábkopogtatása törte meg. Émile Vaneau komótosan elhelyezte a mahagóni szivardoboz fedelét a kisasztalon, szemmel láthatóan cseppet sem zavartatva magát a légkörben feszülő idevességtől.
– Ön elképesztő flegmatizmussal viseltetik a vagyonom sorsa iránt, Monsieur Vaneau – morogta a báró, miközben fel-alá lépkedett a vastag szőnyegen. – Ha a hatos fülke lakója valóban az a bizonyos kéziratgyűjtő, akinek a táskájában ott lapul a kulcs, minden eltelt perccel közelebb kerülünk ahhoz, hogy megsemmisítse a bizonyítékot.
– A gyanú, báró úr, olyan, mint a jó kávé: ha túlságosan elhamarkodják a tálalását, keserű marad – válaszolta Vaneau szelíd mosollyal, miközben vékony arany csipeszével megigazította a doboz belsejében lévő szaténbélést. – A sietség csupán a bűnözők és a rossz szakácsok sajátja.
Herr Lindner óvatosan közelebb lépett, és szemüvegét az orrán feljebb tolva vizslatta a detektív mozdulatait. – Észrevett valamit a szövet alatt, fődetektív úr?
– Csupán azt, amit a türelmetlen kéz mindig maga mögött hagy – mutatta Vaneau a szatén finom elmozdulását. – A doboz alján lévő rézlemez nem mechanikus kopás miatt szorult meg. Valaki apró, alig látható résben próbálta megfeszíteni a szerkezetet, ám a fenyőgyanta, amelyet az elkövető a saját ujjairól csöpögtetett rá, megkötött a hűvös fémfelületen.
Ebben a pillanatban a folyosó felől halk ajtócsukódás hallatszott. Laurent kalauz lépett be a szalonba, tálcáján egy üres konyakospohárral, és halk, tisztelettudó hangon számolt be a fejleményekről.
– A hatos fülke utasa, Herr Vogel éppen most kérte, hogy a következő megállónál készítsék elő a csomagjait. Azt állítja, váratlan sürgős táviratot kapott, amely miatt kénytelen megszakítani az utazását.
Baron Kray arca rákvörösre gyúlt a felháborodástól. – Látja! Menekülni próbál!
– Dehogy menekül, báró úr – csillapította Vaneau a hangját, és kényelmesen hátradőlt a fotelben. – Csupán meggyőződése, hogy a következő állomás megváltást hoz számára. Az emberi természet sajátossága, hogy a veszély elől a legközelebbi kijárat felé rohan, még akkor is, ha az a csapda belsejébe vezet. A gyantaillat ugyanis hűséges kísérő, és ritkán hagyja el az ember kabátujját anélkül, hogy ne hagyna nyomot a szöveten.