XV/8. A zománcozott miniatúra — A hajszálvékony karc és a rejtett évszám

A VIP kocsi csiszolt üveglámpájának fénye élesen csillant meg a zománcozott miniatúra szélén. Émile Vaneau egy pillanatra megállította a kezét, s a finom ezüst csipesszel a kisasztal felé döntötte a műtárgyat. A védőüveg és a festett réteg közötti apró elmozdulás most már nem csupán az avatott szemek számára volt nyilvánvaló.
– Ön túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít egy hajszálvékony karcolásnak, fődetektív úr – szólalt meg Monsieur Valmont, miközben ujjaival türelmetlen ritmust vert a fotel karfáján. – Egy utazás során a legféltettebb tárgyak is kitettek a szerelvény rázkódásának. Nem nyomozásra van itt szükség, hanem egy tisztességes restaurátorra.
– A restaurálás valóban nemes mesterség, Monsieur Valmont – felelte Vaneau megszokott, higgadt hangján. – A jó restaurátor azonban megőrzi az eredeti dátumot. Nem próbálja meg egy frissen felvitt lakkréteggel átírni a monogram alatti utolsó számjegyet, hogy a műtárgy származási helyét háromszáz kilométerrel nyugatabbra helyezze át.
Madame Fontane fojtott sóhajjal nyúlt a csipkeszövésű zsebkendője után. – Átírni? Úgy érti, a miniatúra nem az a családi örökség, aminek az okmányok mutatják?
– Az okmányok valódiak, Madame – lépett közelebb Laurent kalauz, miután nesztelenül friss, gőzölgő teát helyezett a kisasztal szélére. Vaneau halkan bólintott a kalauz felé, majd folytatta: – Csupán a tárgy cserélődött ki a legutóbbi szakasz folyamán, s a sietségben elmulasztották teljesen elfedni a friss sellakk szagát.
Monsieur Valmont megszilárdult arccal, szótlanul meredt a teáscsészéjére, miközben az Intercontinental Express elhagyta a sziklás völgyet, s az ablakon túl felsejlettek Pontaix állomásának távoli, sárgás fényei. Émile Vaneau csöndesen helyezte vissza a csipeszt az asztalra, tudva, hogy a felderítés utolsó lépései megtörténtek.