XV/5. A zománcozott miniatúra — Mikroszkopikus karcolások és az esti köd

A vonat fémtestének csendes duruzsolása egy pillanatra mélyebbre váltott, ahogy az Intercontinental Express gördülékenyen megállt a párás fényekben úszó Saint-Mireux állomáson. Laurent kalauz halk bocsánatkéréssel elnézést kért, és a peronra lépett, hogy ellenőrizze az átszállókat, míg a VIP szalon kényelmes bőrfoteljei közt a levegőben bent rekedt a várakozás feszültsége. Monsieur Valmont türelmetlenül az ablakhoz lépett, s sétapálcája ezüst gombját forgatva a sötét üveget figyelte.
– Helyi rendőrség, gondolom, sehol – jegyezte meg Valmont maró gúnnyal, bár a hangja inkább árult el idegességet, mintsem fölényt. – Vagy talán azt várjuk, hogy maga a tolvaj sétáljon be a kupéba egy pohár konyakért?
– A tolvajok ritkán mutatnak ilyen kiváló ízlést az italkínálat iránt – felelte Vaneau, miközben nagyítóját visszahelyezte a mellényzsebébe. – Különösen azok, akik nem elvinni akarják a műtárgyat, hanem csupán meggyőződni arról, hogy a benne rejlő titok sértetlen maradt-e.
Madame Fontane meglepetten felvonta finom szemöldökét, miközben csipkekesztyűs kezével a sálja szélét babrálta. – Titok? Úgy érti, fődetektív úr, hogy a miniatúra nem csupán egy jelentéktelen családi örökség?
– A tiszta zománc alatti sárgaréz alapon mikroszkopikus karcolások találhatók – világította meg Vaneau a helyzetet, s hangja hűvös volt, mint a novemberi éjszaka. – A foglalatot valaki nemrégiben apró célszerszámmal próbálta megfeszíteni. Nem a drágaköveket kereste, hanem a zárszerkezetet, amely a keret hátlapját rögzíti.
Valmont sarkon fordult, tekintete egyetlen szempillantásra elsötétült, mielőtt visszanyerte volna szokásos nemtörődöm arckifejezését. – Ez abszurdum. Egy kétszáz éves miniatúráról beszélünk! Ki rejtene bármit is egy ilyen apró tárgyba?
– Azok, akik tudják, hogy a legbiztosabb rejtekhely mindig a szem előtt lévő dolgokban van – válaszolta Vaneau száraz, elegáns mosollyal. – Az emberi természet legszebb tulajdonsága, hogy a nyilvánvalót kérdőjelezi meg legutoljára.
Kint a peronon felharsant a sziszegő gőz, az ajtók tompa zökkenéssel záródtak be. Az Intercontinental Express lassan kimozdult Saint-Mireux állomásáról, s a sötétség ismét körbefonta a VIP hálókocsit. Laurent kalauz halkan lépett vissza a szalonba, tálcáján friss teával, miközben a szerelvény már Vaudreuil felé száguldott. Émile Vaneau nem sietett: tudta, hogy a rejtély szálai lassan, de feltartóztathatatlanul bomlanak ki.