XLVIII/9. A lakkozott doboz — Csendes megfigyelés a kocsiban

A vonat kiegyensúlyozott zakatolással hagyta maga mögött Solvange füstös lámpáit. Laurent kalauz elégedetten porolta le az egyenruhája gombjait, mintha a peroni közjáték és a letartóztatás személyes érdeme lett volna, majd az új utas felé fordult.
– Segíthetek a csomaggal, uram? – kérdezte Laurent udvarias, de határozott hangon, miközben tekintete a férfi által szorongatott, sötét lakkozású dobozra tévedt.
A szürke köpenyes férfi azonnal hátrahőkölt, és szorosabban a mellkasához szorította a terhet, mintha a kalauz puszta pillantása is kárt tehetne benne.
– Hozzá ne nyúljon! – sziszegte feszülten. – Ez rendkívül törékeny... és különösen érzékeny a hirtelen mozdulatokra.
Monsieur Vaneau kényelmesen nekidőlt a fülkeajtó keretének, és halvány, megértő mosollyal vonta fel a szemöldökét.
– A mozgásra érzékeny tárgyak rendszerint kevéssé kedvelik a vasúti közlekedést – jegyezte meg csendesen. – Különösen akkor, ha a tulajdonosuk a saját lépteitől is megriad.
– Én nem riadok meg semmitől! – csattant fel az utas, ámbár a homlokán lassan végiggördülő izzadságcsöpp egészen mást állított. – Csupán szeretném háborítatlanul elérni a úti célomat.
– Ebben nincs semmi kivetnivaló – bólintott Vaneau. – A kérdés már csak az, hogy a doboza is hasonlóan békés szándékkal utazik-e velünk.
A lakkozott fa belsejéből ekkor halk, fémes kattanás hallatszott, mire a kalauz önkéntelenül egy lépést hátrált.