XLVIII/7. A kattogó kötetek — Solvange feszült percei

Monsieur Vaneau egyetlen kényelmes lépést tett a zöld kalapos úr felé, miközben az Intercontinental Express egy élesebb kanyart írt le a síneken. A málhatáska mélyéből ezúttal nem egyszerű kattanás, hanem egy finom, ütemes fogaskerék-szisszenés hallatszott.
– Bámulatos – jegyezte meg a detektív meleg érdeklődéssel. – Mindig is lenyűgözött a középkori nyomdatechnika. Különösen azok a ritka kötetek, amelyek belső rugós szerkezettel lapozzák önmagukat. Elárulná a kedvenc szerzőjét?
– Én… nos, a szerző neve latinul van! – dadogta a jövevény, miközben hátrálni próbált, ám mögötte Laurent kalauz állta útját, szokatlanul határozott tartással.
– A latin nyelv valóban hajlamos a kattogásra, ha helytelenül ragozzák – bólintott Vaneau. Ekkor lassan a mellényzsebébe nyúlt, és előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig némán nézte az apró mutatók járását, majd halk pattanással visszazárta a fedelét. – Pontosan hat perc múlva Solvange állomásra érkezünk.
– És ott… ott engem várnak! – jelentette ki a zöld kalapos férfi kapkodva. – A helyi malomépítészeti társaság elnöke!
– Kétségkívül – felelte Vaneau higgadtan. – Bár meglepődnék, ha az elnök úr nem egy egyenruhás rendőrbiztos lenne. A táska alsó szíjain ugyanis nem könyvlapok nyomai látszanak, hanem friss sárgarézpor.
Herr Lindner óvatosan belekortyolt a teájába.
– Úgy érti, Monsieur, hogy a szélmalmok valójában mozgó automata alkatrészek?
– Pontosan, Herr Lindner – válaszolta Vaneau. – És Solvange peronján hamarosan kiderül, melyik műhelyben szerelték össze ezt a szokatlanul művelt poggyászt.