XLVIII/6. A bőrszíjas málhatáska — Kíváncsi pillantások Solvange felé

Laurent kalauz még mindig kissé zaklatottan simította le a selyemgallérját, miközben az Intercontinental Express elhagyta Elberen kattogó váltóit.
– Azt kell mondanom, Monsieur Vaneau, Ön nélkül most egy felette kellemetlen sárgaréz-felhőben fuldokolnánk – jegyezte meg a kalauz, és gyanakodva pislogott a folyosó szőnyegén álló új utas felé.
A jövevény, egy zöld kalapos, alacsony úriember, görcsösen szorította a vastag szíjakkal átkötött málhatáskát. A táska aljából fémes, halk koppanások hallatszottak minden egyes sínváltásnál.
– Igazán szép teljesítmény, kalauz úr – felelte Vaneau higgadtan, miközben felvonta az egyik szemöldökét. – Bár bevallom, a sárgaréz por legalább némi szilárdságot adott volna a kocsikárpitnak. A jelenlegi utasunk táskája viszont jóval súlyosabb dilemmának tűnik.
– Csak… csak könyvek! – nyögte ki a zöld kalapos férfi, amint megérezte a detektív átható tekintetét. – Ritka, nehéz kötetek a középkori szélmalmok működéséről!
– Rendkívül figyelemreméltó téma – biccentett Vaneau könnyed mosollyal. – Bár nem tudtam, hogy a szélmalmokról szóló kötetek hajlamosak a ritmikus kattogásra, valahányszor a szerelvény balra kanyarodik.
Herr Lindner, aki épp ekkor lépett ki fülkéjéből egy csésze gőzölgő teával, gyanakodva méregette a jövevényt.
– Remélem, nem egy újabb doboz, Monsieur? Egyetlen szisszenést sem tűrök el a teázási időmben.
– Nyugodjon meg, Herr Lindner – válaszolta Vaneau. – Ez a táska nem sziszeg. Csupán feszülten hallgat. És általában a leghangosabb dolgok épp azok, amelyek túlságosan igyekeznek némaságba burkolózni.
Laurent kalauz bizonytalanul elmosolyodott, de a tekintete már az új utas izzadó homlokára tapadt. A mozdony sípja felvisított a távolban: Solvange állomása már nem lehetett messze.