XLVIII/1. A lepecsételt vasdoboz — Szigorú léptek a folyosón

A szerelvény lassan kigördült a Saint-Mireux-i állomásról, maguk mögött hagyva a csendőröket és a megbilincselt szürke köpenyest. Laurent kalauz zsebkendővel törölgette az izzadságot a homlokáról, miközben a hegedűtokos fiatal nő végre mélyet lélegzett.
– Nos, ez meglehetősen tanulságos utazásnak ígérkezik – jegyezte meg a kalauz, óvatosan Monsieur Vaneau-ra pillantva. – Bár bevallom, jobban örülnék egy átlagos, eseménytelen műszaknak.
– Az eseménytelenség csupán a képzelet hiánya, kedves Laurent – felelte szelíd mosollyal Vaneau. – A világ tele van izgalommal, csupán a menetrend igyekszik azt keretek közé szorítani.
Ekkor a folyosó végén felbukkant az imént felszállt, szigorú tartású úriember. Egyik kezével szorosan magához ölelte a nehéz, vörös viasszal lepecsételt vasdobozt, miközben gyanakvó tekintettel méregette a kalauzt és a nyugalmazott detektívet.
– Elnézést – szólalt meg a férfi kemény, pattogós hangon. – Remélem, ezen a vonaton szavatolják a személyi és vagyonbiztonságot. Különös zajokat hallottam a peronról.
– A legteljesebb mértékben, uram – válaszolta Laurent tisztelettudóan. – Bár az imént épp elvittek egy utast, a rend helyreállt.
– Egy utast? – A jövevény összeráncolta a homlokát, és még szorosabban szorította a vasdobozt. – Hallatlan! És ki garantálja, hogy ez a fémdoboz sértetlen marad a következő állomásig?
– A zsanérok és a lakatszerkezet, feltéve, ha jó minőségűek – szúrta közbe higgadtan Vaneau.
A szigorú úr méltatlankodva horkantott, majd elindult a hatos fülke felé. Ám alighogy elfordította a kilincset, a lepecsételt vasdoboz belsejéből halk, de nagyon határozott fémes kattanás hallatszott, amelyet egy csöndes, finom szisszenés követett.