XLVII/7. A sárgaréz nyoma — Kérdések a folyosón

Laurent kalauz feszülten előlépett, ujjai közt a fém kalauzkulccsal.
– Kutassam át a csomagokat, Monsieur Vaneau? A szomszéd fülkébe húzódott helyi nyomozók még mindig reszketnek a félresikerült robbanástól, ha megtudják, hogy alkatrészek hiányoznak, teljesen elveszítik a fejüket.
– A házkutatás felesleges fáradság, Laurent – felelte Vaneau, és tüzetesebben megvizsgálta a fapadlón szikrázó apró rézszemcséket. – A sárgaréz rendkívül ragaszkodó fém. Nem marad meg a sima felületeken, de a posztókabátok hajtókáján előszeretettel tanyázik.
A hegedűtokot szorongató fiatal nő önkéntelenül közelebb húzta magához a hangszerét.
– Ugye nem sejteti, hogy a hegedűmben rejtegetek fogaskerekeket, uram?
– Dehogy, kisasszony – mosolyodott el a detektív szelíden. – Egy hegedűben a dallam a fontos, nem a fogazott áttétel. Ám a szürke köpeny jobb ujján lévő apró, sárgás reszeléknyomok jóval többet mondanak minden vallomásnál.
A szürke köpenyes utas hátrahőkölt, szorosan a folyosó faburkolatának feszülve.
– Ez nevetséges! Ez pusztán a mozdonyból idáig szálló korom és szikra!
– A mozdony szénnel fűt, uram, nem finommechanikai sárgarézzel – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – A tények néha meglepően jó megfigyelők.
A detektív ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig csendben nézte a mutatók egyenletes kattogását, majd halk, kiegyensúlyozott hangon megszólalt:
– Pontosan kilenc perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk. S ott végérvényesen kiderül, ki volt az, aki órát próbált igazítani a végzetünkhöz.