XLVII/1. Új rejtély a hálókocsin — Selyembe tekert csend

Az Intercontinental Express visszanyerte megszokott, méltóságteljes ritmusát, ahogy lassan elhagyta Belcastel gőzben úszó peronjait. Laurent kalauz mély megkönnyebbüléssel fújt egy nagyot, miközben elegáns zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát.
– Hála az égnek! – sóhajtott a kalauz, felváltva nézve a kiürült folyosót és a távolodó állomás fényeit. – Azt hittem, ez a szerelvény már sosem tisztul meg a csempészektől és a nehéz lakatoktól.
– A gyors megnyugvás mindig kellemes illúzió, Laurent – jegyezte meg szelíden Émile Vaneau, miközben zsebébe csúsztatta az ezüst zsebórát. – A csend azonban néha jóval gyanúsabb, mint kilenc kilogramm diplomáciai nyomdalemez.
Az új utas, egy hűvös tekintetű, szürke köpenyes férfi rendkívül óvatosan helyezte le a szőnyegre a selyembe tekert, láthatóan pihekönnyű csomagot. A mozdulata annyira kimért volt, mintha törékeny üvegcsöveket szorongatna.
– Szabad érdeklődnöm, uram? – lépett közelebb Laurent, kérdőn felvonva a szemöldökét. – Az a csomag szinte lebeg a kezében. Egy újabb különleges hangszer?
– Csupán egy utazópárna – felelte szaggatottan a szürke köpenyes utas, s idegesen közelebb húzta magához a küldeményt. – Rendkívül kényes a nyakam. A finom selyemborítás elengedhetetlen.
– Párna? – pislogott a kalauz. – És ahhoz háromszorosan áthurkolt, vastag zsinór kell?
– A jó alvás szereti a biztonságot – fordult feléjük Vaneau egy halvány, száraz mosollyal. – Bár bevallom, ritkán látni olyan pehelypárnát, amely halk, fémes kattanással válaszol a kerekek minden döccenésére. A következő állomásig, Elberen városáig még van időnk kideríteni, miért igényelnek a pihe-puha álmok óraműves precizitást.