XLVI/10. A három lakat titka — Fékezés Belcastel előtt

Émile Vaneau lassan előhúzta zsebéből a régi, vésett ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, számlapjára pillantott, majd kiegyensúlyozott nyugalommal megszólalt:
– Pontosan öt perc múlva Belcastel állomásra érkezünk.
– És addig kiderül, mi van abban a tokban? – kérdezte feszülten Laurent kalauz.
– A válasz már a szemünk előtt van – mosolygott szelíden Vaneau. – Mindenki azt hitte, hogy a mozgó nyomda hálózatának maradványait látjuk újra. A hölgy feszültsége és a fekete kalapos úr feltűnő érdeklődése is ezt a látszatot erősítette. A félrevezetés mesteri volt: a három nehéz lakat arra szolgált, hogy veszélyes szerkezetnek higgyük a tartalmát. Ám a tok sárgaréz pántjain friss, ipari szerszámtól származó karcolások látszanak.
A fiatal nő elsápadt, a fekete kalapos úr pedig hátraarcot vágva a kijárat felé indult volna, de a szerelvény hirtelen hatalmasat rántott. A kerekek éles csikorgással haraptak a sínekbe, a folyosó lámpái megremegtek, s egy fülkéből üvegek csörrenése hallatszott.
Az Intercontinental Express lassan begördült a gőzben úszó Belcastel állomásra.
Az ajtók feltárultak, s a peronról két elszánt helyi nyomozó lépett a kocsiba. A vezetőjük hűvösen a fekete kalapos úrra mutatott:
– Letartóztatom Önöket a törvény nevében, az ellopott diplomáciai nyomdalemezek ügyében.
– ...amelyek pontosan kilenc egész nyolc tized kilogrammot nyomnak – fejezte be a mondatot Vaneau, miközben eltette óráját.
A gyanúsítottakat elvezették, s a szerelvény újra elindult. Az új felszálló utas egy feltűnően könnyű, selyembe tekert csomaggal lépett a szőnyegre. Vaneau csendben figyelte.