XLVI/9. A lelakatolt hegedűtok — Óvatos léptek a szőnyegen

Saint-Mireux pislákoló lámpái lassan elmaradtak a füstös éjszakában, amint az Intercontinental Express újra gyorsítani kezdett. Laurent kalauz megkönnyebbült sóhajjal törölte meg a homlokát, miközben a lefoglalt öntöttvas szerkezet maradványait a szolgálati fülkébe gurította.
– Végre helyreállt a rend – jegyezte meg a sötétkék kabátos utas, kisimítva zakója hajtókáját. – Bízom benne, hogy az új utasunk nem szándékozik hegedűgyakorlatot tartani az éjszaka közepén.
A folyosón áthaladó fiatal hölgy megtorpant. Mindkét kezével görcsösen szorította magához a nehéz, sárgaréz pántokkal lezárt fekete hegedűtokot, amely a vonat egyenletes lökődésénél meglepően nehéz, fémes csattannással koccant a faborítású falhoz.
– Biztosíthatom, uram – mondta a hölgy hűvös, de hallhatóan feszült hangon –, hogy ebből a tokból ma éjjel egyetlen dallam sem fog felcsendülni.
– Különösen azért nem – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk eleganciával –, mert egy klasszikus mesterhegedű ritkán nyom csaknem tíz kilogrammot, s még ritkábban igényel három különálló lakatpántot.
– Csak nem azt akarja mondani, Monsieur Vaneau, hogy megint egy mozgó nyomdagéppel van dolgunk? – hüledezett Laurent kalauz, óvatosan hátrébb lépve.
– Dehogy – mosolyodott el a fődetektív. – A nyomdászok vigyáznak a gerincükre. Ez a hölgy azonban úgy egyensúlyoz, mint aki komoly értéket vagy hirtelen elrejtett dokumentumokat szállít. Olyanokat, amelyek iránt a fekete kalapos úr a jelek szerint felettébb élénk érdeklődést mutat.
A folyosó végén álló fekete kalapos úr erre a mondatra hirtelen kiegyenesedett, s tekintete óhatatlanul a lelakatolt hegedűtokra szegeződött.