XLVI/8. Az öntöttvas esernyő — Bélyegzők a peronon

Monsieur Vaneau lassan előhúzta zsebéből a régi ezüst zsebóráját. Egyetlen halk, megszokott pattanással kinyitotta, s hűvös tekintettel végigmérte a finom mutatók járását.
– Pontosan nyolc perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – mondta kimérten, majd egyetlen mozdulattal zsebre tette az órát. – Ahol a helyi hatóságok már felettébb kíváncsian várják ezt a mozgó nyomdaipari remekművet.
– De miért pont az én fülkém mellett kellett ezt a bádogszörnyet működtetni? – csattant fel a sötétkék kabátos utas, még mindig ingerülten méregetve a szétszerelt acélstancákat.
– A válasz roppant egyszerű – felelte Vaneau száraz eleganciával. – A hatos fülke esik a legmesszebb a kalauz fülkéjétől, a tengely feletti egyenletes vibráció pedig kiválóan alkalmas a finom dombornyomásra. Laurent úr ütemes léptei pedig felettébb praktikus fedőzajt biztosítottak.
– A csizmámnak semmi baja! – vágta rá Laurent kalauz, s szigorúan kihúzta magát.
Mielőtt a detektív kimondta volna a hamisító szervezet pontos nevét, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Az öntöttvas váz fémesen megcsörrent a szőnyegen, s a szerelvény lassan begördült Saint-Mireux pislákoló lámpású peronjára. Az ajtó kinyílt, s két egyenruhás nyomozó lépett a kocsiba, akik azonnal a megdermedt, szürke köpenyes utashoz léptek.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamis VIP menetjegyek és illegális értékpapír-nyomólemezek készítése ügyében – jelentette ki a vezetőjük.
Amikor a gyanúsítottat elvezették, a fekete kalapos úr reménykedve lépett a folyosóra, miközben az új felszálló utasok között egy hölgy tűnt fel, aki túlságosan is óvatosan szorított magához egy nehéz, lelakatolt hegedűtokot.