XLVI/4. Az öntöttvas esernyő — Fogaskerekek és vámkérdések

Vaneau lassan előrelépett, majd sétapálcája ezüst gombjával óvatosan megkoppintotta a szőnyegen heverő tárgyat. A mély, fémes kongás halkan megremegtette a fülke kis asztalán álló üvegpoharat.
– Rendkívül szilárd konstrukció – jegyezte meg a detektív. – Bár ha elered az eső, gyanítom, hogy több erőfeszítésbe kerül felemelni, mint amennyi védelmet nyújt a vizesedés ellen.
– Mondtam már, hogy nem esernyő! – sziszegte a sötétkék kabátos utas a folyosóról, s óvatosan félretolta Laurent-t. – Nézzék azokat a fogaskerekeket! Ez egy szerkezet! Lehet, hogy időzített!
– Nyugalom, uraim – csillapította őket a szürke köpenyes utas, miközben remegő kézzel törölgette a homlokát. – Nem robban. Istenemre mondom, nem robban! Csupán… egy minta. Egy öntödei szerszám alkatrésze, amit esernyőnek álcáztak, hogy ne kelljen rá vámot fizetni Chantraine-ben.
Laurent kalauz mélyet sóhajtott, de a szeme sarkából továbbra is riadtan méregette az öntöttvas szörnyeteget.
– Akár vámcsalás, akár meteorológiai tévedés, a kalauzi utasítás értelmében húsz kilogrammnál nehezebb kézipoggyász nem tartható a szőnyegen a menetrendi haladás ideje alatt – jelentette ki szigorúan, bár a hangja kissé megbicsaklott.
Vaneau lehajolt, s ujjbegyével végigsimított a sárgaréz fogaskerekek mentén. Egy apró, olajos finompor-réteget érzékelt a fémfelszínen.
– Érdekes – mondta halkan. – Egy öntödei minta ritkán igényel óramű pontosságú fogazást, és még ritkábban hagynak rajta friss műszerolajat. Ön tehát nem csupán szállítja ezt a nehéz tárgyat, uram, hanem egyszersmind működteti is. De mit működtet egy száguldó hálókocsiban?