XLVI/3. Az öntöttvas esernyő — Nehéz tárgyak a szőnyegen

– Remélem, nem a bőröndje határozott úgy, hogy önálló életre kel – jegyezte meg Vaneau szelíden, miközben Laurent kulcsa megcsikordult a hatos fülke zárjában.
Az ajtó lassan eltolódott. A fülkében egy megviselt, szürke köpenyes új utas ült az ablak melletti sarokban, láthatóan megtörten. Az ülések közötti szőnyegen egy vaskos, feketére festett, öntöttvasból készült esernyő hevert, amelynek recézett fogantyújából apró, finom sárgaréz fogaskerekek kandikáltak ki.
– Ne nyúljanak hozzá! – nyögte a szürke köpenyes utas, s elgyötört tekintettel nézett a belépőkre. – Ez… ez egy családi örökség. Csupán kissé nehézkes a nyitószerkezete.
– Ahhoz képest, hogy csapadék elleni védelemre szolgál, meglehetősen ártalmasnak tűnik a padlóburkolatra – szögezte le Laurent, s óvatosan hátrébb lépett egy fél lépést.
– És feltehetően a tulajdonosának gerincére is – tette hozzá Vaneau, majd kissé előrehajolt, s kényelmesen szemügyre vette a látható mechanikát. – Uram, egy öntöttvas esernyő még a leghevesebb záporban is túlzásnak tűnik. Hacsak nem az a célja, hogy az esőcseppek helyett a jelenlévők figyelmét hárítsa el valami egészen másról.
A sötétkék kabátos utas a folyosóról kíváncsian belesett a nyitott ajtón.
– Ez nevetséges! Hiszen ez nem is esernyő, hanem egy álcázott szerkezet!
– Nem vitatom – válaszolta Vaneau a rá jellemző derűvel. – A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek.