XLVI/1. Az öntöttvas esernyő — Nehéz léptek a folyosón

Saint-Mireux lámpáinak fénye lassan elhalványult az ablaküvegen, ahogy az Intercontinental Express visszanyerte megszokott, ritmikus kattogását. Monsieur Vaneau kényelmesen elhelyezkedett az étkezőkocsi plüssfoteljében, és elégedetten tekintett a gőzölgő, frissen felszolgált teájára.
A folyosó felől nehéz, fémes koppanások sora törte meg a kerekek egyenletes zakatolását. A szürke kalapos hölgy lépdelt végig a kocsik között, s láthatóan komoly erőfeszítésébe telt egyensúlyban tartani a különös, vaskos esernyőt.
– Engedje meg, madame, hogy segítsek a csomagjával! – ajánlkozott Laurent kalauz szellemesen, amint megjelent a hölgy mögött. – A vasúti társaság ingyenes poggyászkíséretet biztosít... még az olyan esernyőkhöz is, amelyek láthatóan saját gravitációs mezővel rendelkeznek.
– Köszönöm, fiatalember, de ezt magam fogom – felelte a hölgy hűvös, kimért hangon, s szorosabban magához ölelte a nehéz tárgyat. – Egy igazi hölgy sosem adja át a legfontosabb kiegészítőjét. Még a viharos időkre való tekintettel sem.
Monsieur Vaneau egy halk mosollyal nézte végig a jelenetet.
– A mai meteorológiai előrejelzés szokatlanul derült időt jósolt egészen Lainmont állomásig – jegyezte meg finom derűvel a teáscsészéje mögül. – Úgy tűnik azonban, hogy egyes utazók sokkal alaposabban felkészülnek a váratlan felhőszakadásokra, mint maguk a meteorológusok.
A hölgy megtorpant, és egyetlen éles pillantást vetett az ősz úriemberre, mielőtt sietve eltűnt volna a négyes fülke ajtaja mögött. Laurent kalauz tanácstalanul vakarta meg a fejét.
– Különös egy szerkezet az, Monsieur Vaneau. Amikor véletlenül hozzáértem a fogójához, fémes hideget éreztem, és mintha valami finom ketyegés szűrődött volna ki a belsejéből.
– A modern kézművesség néha meglepő formákat ölt – válaszolta Vaneau higgadtan. – A kérdés csupán az, hogy az esernyő az eső ellen véd-e... vagy valami egészen más elől.