XLV/2. A lepecsételt tekercs — Árnyak a kocsifolyosón

– Ha megengedi, uram – szólalt meg Monsieur Vaneau, miközben Laurent csöndben lerakta elé a gőzölgő kávéscsészét –, a vörös viaszpecsét a kabátja alatt meglehetősen frissnek tűnik. Kár lenne összemazsolázni vele a jó szabású posztót.
A zaklatott, sötétkék kabátos utas riadtan fordult a detektív felé, kezét védekezően a mellkasára szorítva.
– Ez nem tartozik önre! Ez a tekercs állami… azaz szigorúan magánjellegű dokumentum!
– A kettő ötvözete mindig a legizgalmasabb – jegyezte meg Vaneau egy csipetnyi száraz derűvel, majd a sötét köpenyesre pillantott, aki hűvös kíváncsisággal figyelte a jelenetet. – És ha jól sejtem, az úr jelenléte sem teljesen véletlen az étkezőkocsiban.
A sötét köpenyes férfi könnyedén elmosolyodott, majd kihúzta az egyik üres széket, és komótosan leült Vaneau-val szemben.
– Csupán a huzat hozott erre, tiszteletreméltó uram. Bár meg kell hagyni, a szomszédos fülke felől érkező sietős léptek zaját nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni.
– Hazugság! – csattant fel a zaklatott utas, miközben hátrafelé hátrált a kocsiajtó felé. – Maga már a peron óta a sarkamban van! De ezt a pecsétet senki sem töri feltűnés nélkül, mielőtt elérnénk Saint-Mireux-t!
Ezzel a lendülettel megfordult, és feltűnő sietséggel kisietett az étkezőkocsiból, maga mögött hagyva a megrémült, fekete kalapos urat, aki addig a szomszédos asztalnál lapított.
– Laurent – fordult a kalauzhoz Vaneau, miután vett egy lassú kortyot a kávéjából. – Legyen kedves figyelemmel kísérni, hogy a hercegi viaszpecsétből nem marad-e morzsa a kárpiton. Úgy tűnik, a tulajdonosa rendkívül pazarol a pecsétviasszal.