XLIX/2. A láncolt kistáska — Finom részletek a folyosón

Monsieur Vaneau óvatosan oldalra billentette a fejét, és tekintete a lánc finom, rézszínű kopásaira tévedt. A folyosó halvány lámpafényében a fémszemek tompán csillogtak.
– Egy családi emléktárgy, mondja? – kérdezte a detektív olyan melegséggel a hangjában, mintha egy régi barát fényképgyűjteményéről lenne szó. – Milyen megható. És mondja, a családjában hagyomány, hogy a relikviák ilyen makacsul igyekeznek elszakadni a tulajdonosuktól, hogy acéllal kell őket lehorgonyozni?
A fekete kalapos úr idegesen megtörölte a homlokát. Kalapja karimáját még mélyebbre húzta, miközben a lánc csörrenve megfeszült a csuklóján.
– Biztonsági intézkedés, uram! A mai világban a hálókocsik sem jelenthetnek teljes védettséget – motyogta rekedten, s gyanakvóan pislogott a folyosó sötétebb sarkai felé.
Laurent kalauz kényelmetlenül fészkelődött a tölgyfaborítás mellett.
– Uram, a társaságunk garantálja az utasok nyugalmát...
– Különösen a láncra vert holmik nyugalmát – toldotta meg Vaneau szelíden. – Megfigyelte már, Laurent, milyen különös hangot ad egy táska, amikor nem ruhadarabok, hanem precíziós rugók lapulnak benne? A rezonancia egészen más.
Az új utas elfehéredett, s a kistáskát még szorosabban a köpenye alá rejtette.
– Ön túl sokat képzelődik! Marival állomásáig már egyetlen szót sem vagyok hajlandó mondani!
Vaneau halványan elmosolyodott, majd zsebéből előhúzott egy tiszta, fehér zsebkendőt.
– A hallgatás néha a legbeszédesebb felelet, kedves uram. Főleg, ha a láncszemek közül apró, sárgaréz színű porszemcsék hullanak a szőnyegre.