XLIX/1. A láncolt kistáska — Új árnyak a folyosón

A szerelvény egyenletes, megnyugtató zakatolással hagyta maga mögött Lainville kivilágított peronját, s lassan visszazökkent a csillagtalan éjszaka sötétjébe. Laurent kalauz elcsigázottan támaszkodott a folyosó meleg tölgyfaborításának, miközben homlokáról letörölte a hideg verítéket.
– Uram, mondja, hogy a következő megállóig legalább egy csésze kávét elfogyaszthatok békében – sóhajtotta a kalauz, és gyanakvó pillantást vetett a folyosó végén álló új utasra.
Az újonnan felszállt, fekete kalapos úr a karzat lámpafényében szorosan a mellkasához ölelte a vastag, csiszolt lánccal lezárt kistáskát. A lánc finom, de határozott kattanással futott végig a csuklójára rögzített acélpántig.
– A kávé elengedhetetlen az életben, kedves Laurent – jegyezte meg Monsieur Vaneau higgadtan. – Azt azonban megfigyeltem, hogy az utasok ritkán láncolják magukhoz a poggyászukat, ha abban csupán tiszta váltás fehérneműt vagy esti olvasmányt szállítanak.
– Csak nem azt akarja sejtetni, hogy máris... – sápadt el a kalauz.
– Nem sejtetek semmit – felelte a detektív egy halvány mosoly kíséretében. – Csupán megállapítom, hogy a túlzott óvatosság a legjobb cégér a kíváncsiságnak.
Amikor Laurent tétova léptekkel megindult, hogy elkérje a menetjegyet, a fekete kalapos úr hirtelen hátrált egyet. A kistáska fémes, tompa pendüléssel koccant a rézkorláthoz, mire a férfi rekedten megszólalt:
– Teljesen jelentéktelen holmi, nincs benne semmi értékes! Csupán... egy családi emléktárgy!
Vaneau elégedetten hunyorított. A vonat méltóságteljesen robogott tovább Marival állomása felé, s az újabb rejtély első magva már szárba is szökött a hálókocsi csendjében.