XLIV/3. A rézpántos kistáska — Nyomás alatti gyanú

A sötétkék kabátos utas rémülten lapult az étkezőkocsi falához, s remegő ujjával a sziszegő bőr táska felé mutatott.
– Ez robbanni fog! Uraim, ez egy pokoli szerkezet!
– Szó sincs róla! – méltatlankodott a zaklatott új utas, ámbár a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek némiképp ellentmondtak a határozottságának. Kétségbeesetten próbálta tenyerével elfojtani a rezes mechanika fémes kattogását.
– Nyugodalom, uraim – szólalt meg Monsieur Vaneau, s mozdulata oly természetes volt, mintha csupán az itallapot tanulmányozná. Lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egyetlen finom kattintással kinyitotta a fedelét, s elgondolkodva nézte a másodpercmutató egyenletes mozgását.
– Pontosan nyolc perc múlva Chantraine állomásra érkezünk – mondta csöndesen, majd visszazárta az órát. – És biztosíthatom önöket, hogy a táska nem fogja felrobbantani a szerelvényt.
– Hát akkor mi az a hang?! – sziszegte a fekete kalapos úr, miközben Laurent kalauz háta mögé húzódott. – A rézpántok szinte remegnek!
– Egy rendkívül finom, óraműves nyomásszabályozó – felelte Vaneau halk derűvel. – Csupán azt nem értem, miért kell egy ártalmatlan szendvicses doboznak finommechanikai légszivattyúval tartania a vákuumot... hacsak nem egy illékony, szagtalanná tett vegyületről van szó, amit a hatos fülke szellőzőjén át szándékoztak kiengedni.
A zaklatott utas torka kiszáradt, s tekintete önkéntelenül a folyosó vége felé rebbent.