XLIV/2. A rézpántos kistáska — Mechanikus gyanú

Laurent kalauz óvatosan hátralépett egy lépést, szeme a sárgaréz csatokon állapodott meg, amelyek fémes villanással verték vissza a mennyezeti lámpa hűvös fényét.
– Uram... az a kattanás túlságosan is szabályos volt egy közönséges utazótáskához képest – suttogta Laurent, és gépiesen a jegycsipesze után nyúlt, mintha az megvédhetné egy esetleges szerkezeti problémától. – Biztos benne, hogy nem valami... időzített szerkezet?
– Hogy képzeli?! – horkant fel a zaklatott utas, miközben izzadt tenyerét a táska csiszolt bőrére simította. – Ez egy csillagászati pontosságú, rugós záródású szendvicsdoboz! Bármilyen ütés éri, hermetikusan lezár, nehogy a szárazságtól megkeményedjen a rozskenyér!
Émile Vaneau lassan megigazította mandzsettáját, s végtelenül nyugodt tekintettel mérte végig a táska sarkait.
– Ragyogó mérnöki teljesítmény – jegyezte meg elgondolkodva. – Bár bevallom, életemben először látok olyan uzsonnástáskát, amely finommechanikai fogaskerekekkel óvja a sonkás zsemlét. Kulcsgolyós reteszelés, ha jól sejtem?
– Ez magánügy! – csattant fel az utas, de a hangja megbicsaklott, amikor a táska belsejéből halk, ritmikus sziszegés indult meg a kattogás kíséretében.
– A rozskenyér ritkán sziszeg, kivéve, ha túlságosan érett a kovász – fűzte hozzá Vaneau halk derűvel.