XLIV/1. A rézpántos kistáska — Az első kattanás

A kerekek ritmikus zakatolása jelezte, hogy az Intercontinental Express maga mögött hagyta Saint-Mireux villogó lámpáit. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben gépiesen eligazította egyenruháján a rézgombokat.
– Hálistennek, Monsieur Vaneau, ez a fiolás mizéria végre elrendeződött – mondta halkabban, mintha még mindig az állítólagos méreg szagát kutatná. – Azt hittem, az a szerencsétlen felrobbantja a fél szerelvényt.
– A szintetikus mandulaaroma ritkán robban, Laurent – jegyezte meg Vaneau szárazon, miközben elsimított egy apró gyűrődést az ablak melletti terítőn. – Legfeljebb az utasok józan esze kel szárnyra tőle.
Ekkor a peronról frissen felszállt, zaklatott úr lépett az asztalukhoz. A kezében szorongatott, nehéz rézpántokkal kivert kistáskát úgy tartotta magához ölelve, mintha az életéért küzdene.
– Elnézést... szabad ez a hely? – kérdezte szaggatottan, miközben gyanakvóan méregette a detektívet. – Csak mert nem tűröm, ha valaki a hátam mögött settenkedik.
– Foglaljon helyet, uram – intett Vaneau szelíd udvariassággal. – Bár ha a táskája olyan nehéz, mint a tekintete, talán érdemesebb lenne a padlóra helyeznie. A tölgyfa asztalok nem mind bírják a titkok súlyát.
– Titkok? Nincsenek itt semmiféle titkok! – csattant fel a férfi, de a táskát mégis az asztalra helyezte. A nehéz bőr alól halk, finommechanikai kattanás hallatszott. – És kérném, ne bámulják a zárát!
– Nem tesszük – felelte Vaneau, s csendesen Lainville irányába pillantott a sötét ablakon át. – De úgy vélem, a következő megállóig sem fogunk unatkozni.