XLIII/3. A viaszpecsétes fiola — A kesernyés illat utóíze

Monsieur Vaneau óvatos mozdulattal kivette a zsebéből régi ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, majd csendesen megjegyezte:
– Pontosan hat perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk, uram. És attól tartok, a szívidegessége ott azonnal megszűnik.
– Miből gondolja ezt, detektív? – kérdezte szaggatottan a sötétkék kabátos utas, miközben a kiborult vizet próbálta felitatni a szalvétájával.
– Mert ez a fiola nem orvosság, de még csak nem is méreg – felelte Vaneau higgadt mosollyal. – Mindenki azt hitte, a keserűmandula illata ciánt jelez. Ám a viaszpecsét nem veszélyes vegyületet, hanem egy ártalmatlan szintetikus aromát zárt magába. Ön csupán pánikot akart kelteni az étkezőkocsiban, hogy a felfordulásban feltűnés nélkül átadhassa a fülkéből elcsent dokumentumokat.
– Ez képtelenség! – hördült fel a férfi.
– A tények néha valóban meglepő humorérzékkel rendelkeznek – jegyezte meg a detektív.
A szerelvény ekkor hirtelen akkorát fékezett, hogy az asztalokon lévő kristálykarafék csikordulva koccantak egymásnak. Az Intercontinental Express lassan begördült a kivilágított peron mellé. Az ajtók sziszegve kinyíltak, és két helyi nyomozó lépett az étkezőkocsiba.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, okirat-hamisítás és csalás kísérlete miatt! – lépett a sötétkék kabátos férfihoz a vezető nyomozó.
– ...ahogy az várható volt – tette hozzá Vaneau halk megelégedettséggel.
Miután a gyanúsítottat elvezették, a peronról új utasok szálltak fel. A folyosó felől egy zaklatott úr lépett be, aki gyanakvóan méregette a kalauzt, miközben egy feltűnően nehéz, rézpántos kistáskát szorongatott. Vaneau csendben felállt, s végignézte, ahogy a vonat ajtajai becsukódnak, és a szerelvény komótosan megindul a következő állomás felé.