XLIII/2. A viaszpecsétes fiola — Kesernyés nyomok

– A mandula illata valóban roppant elegáns, Monsieur Vaneau, ám jelen körülmények között kissé nyugtalanító – jegyezte meg Laurent kalauz, miközben halk léptekkel követte a detektívet az étkezőkocsi felé vezető keskeny átjáróban.
– A gasztronómiában kétségkívül előkelő helyet foglal el, Laurent – felelte Vaneau csöndesen, megállva a lengőajtó előtt. – A kémiában és a bűnügyi krónikákban viszont jóval szerényebb a hírneve. Különösen, ha egy lepecsételt fiolából párolog.
Az étkezőkocsiban félhomály uralkodott. A sötétkék kabátos utas az egyik sarokasztalnál ült, és remegő kézzel próbált egy pohár ásványvizet a szájához emelni. Amint meglátta a belépő Vaneau-t, a pohár fémesen koccant a kristálykarafénak, s a víz kiborult a hófehér abroszra.
– Nem akartam megzavarni az éjszakai frissítőjét, uram – lépett közelebb Vaneau elnéző mosollyal. – Csupán a zsebéből kibocsátott pára keltette fel a figyelmemet. A keserűmandula ritka vendég egy hajnali szerelvényen.
– Nem tartozom magyarázattal! – csattant fel a férfi, miközben riadt tekintettel nézett a kalauzra. – Ez csak… egy személyes orvosság. Szívidegességre.
– Rendkívül hatásos orvosság lehet – jegyezte meg Vaneau szárazon –, feltéve, ha a páciens szándékában áll végleg megszüntetni a szívverését.