XLIII/1. A viaszpecsétes fiola — Csendes zakatolás

Az Intercontinental Express egyenletes ritmusban zötyögött tovább a sötétbe burkolózó tájon át Saint-Mireux irányába. A hálókocsi sárgás lámpafényében Laurent kalauz még mindig némi feszültséggel az arcán simította el az egyenruháját, miközben óvatosan a helyére igazította a szőnyeg szélét.
– Monsieur Vaneau, be kell vallanom, a mai éjszaka után kezdem úgy érezni, hogy a vasúti menetrendnél csak az utasaink szándékai kiszámíthatatlanabbak – jegyezte meg a kalauz halkan, miközben megtörölte az izzadt homlokát.
– A kiszámíthatatlanság, kedves Laurent, csupán a hiányos megfigyelés illúziója – felelte csendesen Vaneau, s elgondolkodva igazított egyet a gallérján. – Az emberek többsége megdöbbentően következetes a saját apró furcsaságaiban.
Ekkor a folyosó végén újra felbukkant a sötétkék kabátos utas, aki láthatóan nem lelte a helyét a szerelvényen. A kabátja zsebébe süllyesztett jobb keze görcsösen szorította a viaszfoltos fiolát, s ahogy áthaladt mellettük, a levegőben finom, kesernyés mandulaillat keveredett a mozdony füstjével. A férfi megbotlott a szőnyeg szélében, s halk szitkozódás kíséretében kapott a rézkorláthoz.
– Elnézést... a szerelvény mozgása kissé kiszámíthatatlan – mormogta feszülten, miközben riadt tekintete egyetlen pillanatra Vaneau-ra szegeződött.
– A sínek egyenesek, uram – válaszolta Vaneau száraz, halvány mosollyal. – Csupán a lépteink hajlamosak eltérni az egyenes úttól, ha túlságosan nehéz vagy illatos a teher, amit a zsebünkben hordozunk.
A férfi meglepődve összerándult, majd gyorsított léptekkel az étkezőkocsi felé sietett. Laurent idegesen nézett a távozó után.
– Gondolja, hogy megint dolgunk lesz, Monsieur?
– Egyelőre csak annyit gondolok, hogy a mandulaillat ritkán jelent jót egy éjszakai expresszen – mormolta a fődetektív.