XLII/10. A lakkozott doboz rejtélye — Az utolsó kattanás

Monsieur Vaneau lassan előhúzta a zsebéből patinás ezüst zsebóráját. Egyetlen halk pattanással kinyitotta a fedelét, majd hűvös tárgyilagossággal méregette a mutatók járását.
– Pontosan három perc múlva Auberoche állomására érkezünk – mondta csendesen, s óvatosan visszaúsztatta az órát a mellényzsebébe. – A hálókocsi utasai azt hitték, csupán egy ártalmatlan zenedobozról van szó. A félrevezetés mesteri volt: a beépített dallam kizárólag a rejtett szerkezet kattogását volt hivatott elfedni. Ám a doboz alján maradt finommechanikai olaj és a sínek rezonanciájának pontos üteme menthetetlenül leleplezte a szándékot.
A fekete kalapos úr sötét tekintettel meredt a detektívre, de megszólalni már nem tudott. A szerelvény ekkor váratlanul akkorát fékezett, hogy Laurent kalauz majdnem elejtette a féltett lakkozott dobozt, a szomszédos fülkékben pedig csörrenve koccantak össze a vizespoharak.
Az Intercontinental Express lassan zökkenve megállt a kivilágított peron mellett. Az ajtó sziszegve kinyílt, és a folyosóra két határozott léptű helyi nyomozó lépett be. A vezetőjük hűvös eleganciával emelte meg a kalapját.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a nemzetközi műkincscsempészet ügyében – fordult szigorúan a fekete kalapos férfihoz.
– ...amelyet ön a genfi óraműves műhelyéből való elmenekülése óta oly gondosan tervezett – fejezte be Vaneau a félbeszakadt mondatát egy halvány mosoly kíséretében.
Miután a gyanúsítottat elvezették, a hálókocsi folyosóján újra elült a feszültség. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben az új felszálló utasok zaja töltötte be a teret. Egy sötétkék kabátos úr haladt el mellettük, aki feltűnően ügyetlenül próbálta elrejteni a kezében lévő, pecsétviasztól foltos kis fiolát. Vaneau egyetlen szót sem szólt, csak elgondolkodva simította meg az ősz bajszát, miközben a vonat ajtajai dübörögve bezáródtak, s a szerelvény nekilendült a következő állomás felé.