XLII/7. A lakkozott doboz rejtélye — A menetrendi vázlat

– Különösen, ha a kanyarok pontosan harminc perc múlva futnak be Saint-Mireux állomásra – tette hozzá Monsieur Vaneau, és a lámpa fényébe tartotta a vékony papírlapot. – Nézze csak, Laurent! Ez nem egyszerű rajz. A zenedoboz résekből álló hengerét a vonat kerekeinek fordulatszáma alapján tervezték meg.
Laurent kalauz közelebb lépett, orrát majdnem a selyempapírnak nyomva.
– Szent Istvánra! Vagyis a muzsika nem mechanikus rugóra indul el, hanem a szerelvény rázkódására?
– Pontosan – bólintott Vaneau. – És mivel a dallam kimarad, a szerkezet nem zenél, hanem a rejtett rekesz nyitómechanikáját lépteti előre minden megtett kilométer után. Rendkívül szellemes megoldás. Bár némi mérnöki túlzást érzek benne.
A fekete kalapos úr idegesen megköszörülte a torkát, miközben hátráló mozdulatot tett a keskeny folyosón.
– Ez mind szép és jó, de nekem semmi közöm ehhez a... vonatos dobozhoz! Én csak nyugodtan pihenni szeretnék a fülkémben.
– A pihenés valóban kívánatos – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával –, ám a kabátja ujján lévő friss műszerolaj-folt arra utal, hogy ön nemrégiben igen aktív finommechanikai munkát végzett. Talán épp a fúrófej kicserélésével foglalatoskodott?
A szürke köpenyes utas ekkor hirtelen Laurent felé nyúlt, mintha a dobozt akarná elragadni, ám a kalauz meglepő ruganyossággal lépett hátra, s a zenedobozt a háta mögé rejtette.
– Ne kapkodjunk – intette őket csendesen Vaneau. – A kapkodás csupán a holmik elvesztéséhez vezet. És a válaszok elhamarkodásához.