XLII/6. A lakkozott doboz rejtélye — A félbeszakadt felkiáltás

A szürke köpenyes utas lassanként hátrálni kezdett a fülkeajtóban, ám Laurent kalauz szertartásos szigorral elállta a visszavonulás útját.
– Bocsáss meg, uram – szólalt meg Monsieur Vaneau halk, mégis kristálytiszta hangon –, de úgy tűnik, a tulajdonjogra tett megjegyzése kissé elhamarkodott volt. Vagy talán ön a csonka zenedoboz zenei rendezője?
– Én... én csak a dobozt ismertem fel! – hebegte a jövevény, miközben idegesen rángatta köpenye gombját. – Egy antikváriumból tűnt el tegnap!
– Egy antikváriumból, ahová ön véletlenül egy hárommilliméteres fúrófejjel a zsebében sétált be? – fordult felé a fekete kalapos úr, azonnal kihasználva a szorongató pillanatot.
– A vádaskodás ritkán pótolja a logikát – csillapította őket Vaneau, és óvatosan széthajtogatta a henger mögül előkerült papírlapot. – Bár be kell vallanom, ez a rajz valóban figyelemreméltó.
– Rajz? – kapott a szón Laurent kalauz, miközben bal szemöldökét felvonva pillantott a dobozra.
– Egy finommechanikai vázlat – bólogatott Vaneau elgondolkodva. – Valamint egy menetrendi feljegyzés, amely meglepő pontossággal egyezik a mi szerelvényünk útvonalával. Ön szerint, kedves uram, miért rajzolna valaki zenedobozba vonatmenetrendet?
A szürke köpenyes utas megköszörülte a torkát, és mélyen a kalapja karimája alá rejtette tekintetét.
– A művészet útjai kanyargósak – felelte sután.