XLII/5. A lakkozott doboz rejtélye — A finommechanika titka

A fekete kalapos úr megadta magát, és óvatosan a kisasztalra helyezte a remegő dobozt. Vaneau a fény felé tartotta a lakkozott fafelületet, majd ujjbegyével végigsimította a friss fúrás nyomát.
– A fúrófej hárommilliméteres, a szerszám acélja viszont meglehetősen olcsó – jegyezte meg elgondolkodva Monsieur Vaneau. – A fűrészporban látható apró rézszemcsék alapján pedig bizton állíthatjuk, hogy a fúró egy belső sárgaréz lemezt ért el, mielőtt ön megrettent volna a saját vakmerőségétől.
– Csak meg akartam nézni, mi van benne! – védekezett a kalapos úr, miközben gyanakvóan pislogott a kalauzra. – Egy ismeretlen hagyta a fülkémben!
– Ritka nagylelkűség – fűzte hozzá Laurent kalauz, miközben átvette a csontnyelű zsebkést. – Az Intercontinental Expressen az utasok legfeljebb az esernyőjüket felejtik itt, nem pedig vésett, duplafenekű dobozokat.
Vaneau hüvelykujjával finoman megnyomta a doboz jobb alsó veretét. Egy apró, rejtett rugó pattant meg, és a fedél feltárult. Odabentről nem veszedelmes szerkezet, hanem egy finom kimunkálású miniatűr zenedoboz hamis dallama csendült fel, ám a rézhengerről hiányzott néhány fog.
– Egy csonka zenedoboz – állapította meg Vaneau szelíd mosollyal. – És ami a legtanulságosabb: a henger mögé valaki egy gondosan összehajtogatott papírlapot csúsztatott.
– Az az enyém! – kiáltott fel hirtelen a szürke köpenyes utas a folyosóról, ám abban a pillanatban el is harapta a szót, amint minden tekintet rászegeződött.