XLII/4. A lakkozott doboz rejtélye — A kinyílt fülkeajtó

Laurent kalauz nem teketóriázott tovább. Benyúlt a zsebébe, előhalászta a mesterkulcsot, és határozott mozdulattal elfordította a hatos fülke zárjában. A sárgaréz kilincs felpattant, a vaskos tölgyfa ajtó pedig lassan besiklott a falba.
A fülke közepén a fekete kalapos úr állt, átizzadt ingben, jobb kezében egy apró, csontnyelű zsebkéssel, míg a baljával feszülten szorította a lakkozott dobozt. A doboz alján egy csúf, friss lyuk tátongott, amelyből még mindig finom fűrészpor szitált a méregdrága perzsaszőnyegre.
– Á, a mesterember munkája szinte teljes – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miután kimért léptekkel átlépte a küszöböt. – Bár a fúrási technika némi kívánnivalót hagy maga után, a rezonancia mindenképpen lenyűgöző.
– Ez… ez nem az, aminek látszik! – hebegte a fekete kalapos utas, miközben a háta mögé próbálta rejteni a zümmögő tárgyat. – Én csupán ki akartam szabadítani a szerkezetet a szorulásból!
– Egy rejtett rekeszből kiszabadítani valamit, amit az ember el sem csomagolt, ritkán szorul magyarázatra, mégis mindig roppant szórakoztató – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – Különösen, ha a doboz eredeti tulajdonosa a szalonkocsiban éppen most keresi a teáskészletét.
Laurent kalauz karbatett kézzel lépett közelebb:
– Uram, meg kell kérnem, hogy tegye le a dobozt a kisasztalra, és adja át a kését. A vasúttársaság nem méltányolja az önálló asztalosmunkát a VIP kocsikban.
– És a rezonancia? – kérdezte a szürke köpenyes utas, aki még mindig gyanakvóan méregette a szobát a folyosóról. – Nem fog felrobbanni?
– A mechanikus óraművek legfeljebb a türelmet robbantják fel, kedves uram – nyugtatta meg Vaneau, majd a doboz felé nyúlt.