XLII/3. A lakkozott doboz rejtélye — Vibráció a zár mögött

A hatos fülke vaskos tölgyfa ajtaja mögül csendes, ám felettébb ritmikus zümmögés szűrődött ki, amely hamarosan áttért egy finom, mechanikus kattogásba. Laurent kalauz gondterhelten simította végig az egyenruhája élét, majd hajszálnyit közelebb hajolt a faborításhoz.
– Uram! – szólította meg a bent lévőt elfojtott, mégis határozott hangon. – Meg kell kérnem, hogy nyissa ki az ajtót! A vasúttársaság szabályzata kifejezetten tiltja a mechanikus szerkezetek engedély nélküli beüzemelését a hálókocsikban.
– Különösen azon darabokét, amelyek leginkább egy felhúzott ébresztőóra és egy felbosszantott darázsfészek keverékére hasonlítanak – jegyezte meg Monsieur Vaneau hűvös eleganciával. A fődetektív tekintete a szőnyeg szélére tévedt, ahol a küszöb alatti rézből apró, sárgás fűrészporszemcsék gördültek ki a folyosóra.
A szürke köpenyes utas bizalmatlanul hátralépett egyet, s riadtan igazította meg a szemüvegét:
– Kérem, én magam is kémikus vagyok, de az ilyen rezonancia ritkán jelent jót egy zárt térben! Biztos benne, hogy a szerelvény biztonságos?
– A veszélyes szerkezetek ritkán hagynak maguk után friss lakkszagot és fenyőforgácsot, kedves uram – nyugtatta meg Vaneau a megriadt utast. – A fekete kalapos úr nem felrobbantani akar bennünket, csupán a saját doboza rejtett alját próbálja átlyukasztani a zsebkésével.
Laurent kalauz szemöldöke magasra szaladt a hír hallatán:
– De hát miért tenne ilyen éktelen kárt a saját vagyonában?
– Mert a doboz nem az övé, s a kulcsot sem kapta meg hozzá – válaszolta Vaneau szárazon. – A valódi tulajdonos pedig hamarosan észreveszi a hiányt a szalonkocsiban.