XLII/2. A lakkozott doboz rejtélye — Megtorpanás a hatos fülkénél

A fekete kalapos férfi elsietett a keskeny szőnyegen, ám a hatos fülke ajtajánál hirtelen meglódult a szerelvény, s a mozdulattól a sötétre lakkozott doboz lendületet vett a karjai közt. A faborítás mögül újabb száraz, mechanikus reccsenés hallatszott – mintha egy rejtett rugó pattant volna ki a helyéből.
A szomszédos fülke ajtajából ekkor lépett ki a szürke köpenyes új utas, aki megkönnyebbült mosollyal igazította meg a gallérját.
– Végre egy kis friss levegő! – sóhajtotta bizakodva, de amint meglátta a mellette elsuhanó, dobozt szorongató alakot, óvatosan visszahúzódott. – Remélem, az ott nem egy újabb kémiai kísérlet előkészülete.
– Nyugodjon meg, uram – lépett közelebb Laurent kalauz, bár a szeme sarkából feszülten figyelte a hatos fülke kilincsét tépázó utast. – A hálókocsi nem kémiai laboratórium, még ha az utóbbi félórában úgy is tűnt.
A fekete kalapos úr azonban nem tudta benyomni a kilincset. A zárszerkezet akadozott, ő pedig láthatóan egyre idegesebben próbálta szabad kezével elfordítani a rézgombot, miközben a könnyű dobozból hirtelen halk, egyenletes zümmögés csapott fel.
– Érdekes – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben komótos léptekkel közeledett. – Úgy tűnik, a szállítmánya türelmetlenebb, mint a kalauzunk a menetrenddel. Biztos benne, uram, hogy a doboz nem igényel azonnali szellőztetést?
– Semmi köze hozzá! – csattant fel a fekete kalapos úr, és végre berántotta a fülkeajtaját, majd tüstént magára reteszelte azt.
Laurent aggódva nézett Vaneau-ra:
– Monsieur Vaneau, ez a zümmögés… nem tűnt túlságosan veszélytelennek. Ugye nem kell kiürítenünk a kocsit Mireval előtt?
– Egyelőre csak a kíváncsiságunkat kell féken tartanunk, Laurent – válaszolta a fődetektív hűvös nyugalommal. – De a jól nevelt dobozok ritkán társalognak önmagukkal.