XLI/5. A kristályflakon titka — A sziszegő zár

– Tehát ez csupán egy ártalmatlan, orvosi receptre kiváltott folyadék? – kérdezte Monsieur Vaneau, miközben zsebkendőjét óvatosan az orra elé emelve hajolt a maró gőzök fölé.
– Pontosan! Megfázásra való, uram! – szipogott pánikba esve a szürke köpenyes utas, miközben zaklatottan próbálta a lakatolt fémkazetta elé tolni a lábát. – A tüdejemnek tesz jót!
– Érdekes orvosi javallat – jegyezte meg Laurent kalauz, óvatosan hátrálva a sercegő faasztalkától. – Különösen azért, mert a vasúttársaság asztalosa éppen holnap szándékozott felújítani a fülke bükkfa burkolatát, ám Ön láthatóan drasztikusan lerövidítette a munkafolyamatot.
Vaneau halk, megszokott kattanással nyitotta ki régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatig kimérten nézte a számlapot, majd nyugodtan visszacsúsztatta a mellényzsebébe.
– Pontosan tizenkét perc múlva Solesmes állomásra érkezünk – szólalt meg a fődetektív, s tekintete a fülke sarkában álló, gyanúsan sziszegő fémkazettára szegeződött. – Ott végre megkérdezhetjük a helyi vegyészt is, hogy a tömény salétromsav hatásos-e a köhögés ellen, vagy inkább a nehéz zártszerkezetek feloldására használatos.
– Ön... ön megőrült! Nincs itt semmiféle sav! – dadogta az utas, de az arca már sárgásfehérre vált a gőzök szagától és a lelepleződés rémétől.
– Nem vitatom – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – A tények néha valóban különös humorérzékkel rendelkeznek, különösen, ha a savszag átmarja a cipőtalpát is.
Laurent kalauz szorosan a fülkeajtóban maradt, megakadályozva a menekülést, miközben az Intercontinental Express töretlen tempóban száguldott tovább az éjszakában.