XLI/4. A kristályflakon titka — Kémiai felderítés

A szürke köpenyes utas sápadtan kapott a kristályflakon után, ám a vékony üvegnyak forró és maró volt. Egyetlen ügyetlen mozdulatra a folyadék végigfolyt az asztalkán, halk sercegéssel marva be magát a lakkozott fába.
– Vigyázat, tisztelt uram, a vonat rázkódása ritkán kedvez a nyílt láng nélküli laboratóriumi kísérleteknek – jegyezte meg Monsieur Vaneau teljes nyugalommal, miközben hátrébb lépett egy fél arasznyit, nehogy a finom selyemmellényén tegyen kárt a szúrós pára.
– Ez... ez pusztán ártalmatlan vegyszer! Receptre kaptam! – köszörülte a torkát az utas, és zaklatottan próbálta szürke köpenyének szélével letörölni az asztalt, ám a finom posztó azon nyomban elszíneződött és barnulni kezdett.
– Különös receptúra – szólalt meg Laurent kalauz, szigorúan méregetve a tönkrement felületet. – Ha nem tévedek, az Intercontinental Express VIP-kocsijának bükkfa burkolata nem szerepelt az Ön orvosának kúrajavaslatában.
– A kémia mindig is lenyűgözött – fűzte hozzá Vaneau, miközben tekintete a flakon alján kavargó kékes kristályokra szegeződött. – Különösen az a része, amikor a sziszegő gőzök gyanúsan egy lelakatolt fémkazetta zárja felé törekednek. Ugye nem tévedek, ha azt sejtem, hogy az ülés alatti doboz nem a kalapját rejti?
Az utas torka kiszáradt, s szemeiben pánik cikázott. A fülke szűk előterében lassan elterjedt a szúrós gőz, miközben az expressz töretlen tempóban száguldott tovább az éjszakában.